Tíz út önmagad szeretetéhez

Tavaly Karácsonyra megleptem magam egy könyvvel, amiről talán egy női magazinban olvastam nem sokkal előtte. Jó ideig várta a könyvespolcon, hogy komolyabban belemélyedjek, valahogy meg kellett érnem rá, és az életemnek is el kellett jutnia odáig, hogy ismerni akarjam, amiről szól.

Louise L. Hay: Az erő benned van című könyvéről van szó. Sokan ismerhetik már, főleg olyan emberek, akik szükségét látják önmaguk, világképük, önképük komolyabb átértékelésének, akik úgy érzik, felelősséget képesek és akarnak vállalni a gondolkodásmódjukért, a környezetükhöz, múltjukhoz, jövőjükhöz fűződő viszonyukért.

Az olvasással néha lassan, néha nagy sebességgel haladok, de érzem, képes vagyok az írónő gondolataira hangolódni, amit ír és ahogy azt nagymértékben magaménak érzem, ezáltal könnyebben befogadom, elfogadom, átgondolom és alkalmazom. Főként, mert én is érzem, az életem nem mehet úgy, hogy folyamatosan neheztelek magamra a múlt és jelen hibáiért, hogy önkifejezésem eszköze az agresszió, hogy cselekedeteimért naponta gyűlölök magamra nézni a tükörben. Hogyan is élhetnék jó viszonyban másokkal és fogadhatom el őket, ha magammal nem vagyok képes zöld ágra vergődni, hogyan érezhetek örömöt mások sikere és boldogulása miatt, ha nem engedem meg magamnak a sikert, ha nem hiszem el,hogy életem pozitív változásaira nem csupán képes, de méltó is vagyok?

Mindenképpen olvasásra ajánlom a könyvet, átgondolásra a benne feltett kérdéseket és napi ismétlésre a leírt megerősítéseket, hátha tényleg el lehet jutni abba a pontba, ahol a "Megérdemlem a jót, biztonságot, jól-létet és jólétet" típusú mondatok után már nem támad ingerünk felpofozni magunkat, amiért ilyen sületlen gondolatokra ragadtattunk. Hátha képesek vagyunk agyunkat, amit én személy szerint lassan testünk legizmosabb és legedzhetőbb szervének tekintek, olyan üzemmódba állítani, amelyben minden egyes rezdülésére a könyvben is említett Mr. Kétely sarkára lép és csendben a sarokba penderíti, hogy továbbléphessünk, megbocsájthassunk, elfelejtsünk és elengedjünk mindent, ami boldogulásunk gátja lehet.

A sok, szerintem hasznos gondolat közül, ízelítőként szerepeljen itt konkrétan tíz tanács, elolvasásra, meggondolásra, ha kell kételkedésre, de mindenképpen gazdagodásra, segítségül, hogy magunkat is szerethessük- mert általa lesz könnyebb aztán megszeretni másokat.

1. Ne becsméreld magad!- Ha elhitetjük magunkkal, hogy jók vagyunk, bármi történjék is, könnyen tudunk változtatni az életünkön. Akkor ütközünk a legtöbb nehézségbe, amikor hibát keresünk magunkban.
2. Hagyj fel önmagad riogatásával!- Sokunkat ijesztő gondolatok tartanak rettegésben, és sötétebbnek látjuk a dolgokat, mint amilyenek. Ha azt tapasztalod, hogy folyton egy negatív képzet vagy egy szorongató helyzet jár a fejedben, helyettesítsd azt egy számodra kellemes képpel.
3. Légy gyöngéd, kedves és türelmes magadhoz!- A türelmetlenség ellenszegülés a tanulásnak. Anélkül akarjuk megkapni a válaszokat, hogy megtanulnánk a leckét vagy megtennénk a szükséges lépéseket. Nem fogjuk megszeretni magunkat egyik napról a másikra, de mindennap egy kicsit jobban szerethetjük magunkat.
4. Tanulj meg gyöngéden bánni elméddel! - Akkor bánunk jól magunkkal, ha nem hibáztatjuk, kárhoztatjuk, büntetjük és gyötörjük magunkat.
5. Dicsérd magad!- A kritika letöri az önbizalmat, míg a dicséret szárnyakat ad neki. Becsüld saját erődet, lényed isteni részét. Fogadd akkor is kegyesen a jót, ha úgy érzed, nem illet meg.
6. Ha szereted önmagad, jót akarsz magadnak.- Fordulj barátaidhoz és engedd, hogy segítsenek. Akkor vagy igazán erős, ha mersz segítséget kérni, amikor szükséged van arra.
7. Szeresd rossz tulajdonságaidat!- Ezek is a te teremtményeid, ahogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk. Te is, én is döntöttünk már rosszul, s ha kitartóan büntetjük ezért magunkat, idővel úgy hozzászokunk, hogy nagyon nehéz lesz megválni tőle, és jobb döntéseket hoznunk.
8. Viseld gondját a  testednek!- Tekintsd szép háznak, amely egy darabig otthont ad neked.
9. Nagyon fontosak a tükör előtt végzett gyakorlatok. - A tükör előtti munkát sokféleképp végezhetjük. Nekem például minden reggel első dolgom a tükörbe nézni, és kijelenteni: "Szeretlek. Mit tehetek ma érted? Hogyan tehetnélek boldoggá?" Figyelj a belső hangodra és kövesd utasításait. A tükör előtt meg is bocsáthatsz. Bocsáss meg magadnak és bocsáss meg másoknak. 
10. Szeresd önmagadat most- ne várd, hogy az érzés önmagától jöjjön. Már csak megszokásból vagy elégedetlen magaddal. Ha elégedett tudsz lenni magaddal, ha szeretni és becsülni tudod önmagadat most, akkor, amint valami jó történik veled, képes leszel élvezni azt. Ha egyszer megtanulod szeretni önmagadat, a többi embert is szereted és elfogadod.

(Végül szeretném, ha értenéd, ezek a gondolatok nem kioktatásul kerültek ide. Magam is úton vagyok, azon dolgozom, hogy tisztába kerülhessek mindazzal, aki vagyok és végre megértessem magammal, mindaz, amit történik velem nem feltétlenül az életben elkövetett hibáim végtelen halmaza. Az egyes pontok után fűzött gondolatok mind Louise L. Hay: Az erő benned van című könyvéből származnak, de megfogtak és úgy gondolom, méltón kiegészítik és segítenek megérteni azt a tíz utat, ami magunktól visz magunk felé.)

Ajtók

Tegnap este láttam egy filmet Tample Grandinról, egy számomra teljesen ismeretlen emberről. Mezőgazdasági eszközöket tervezett, és sokat küzdött azért, hogy az állattenyésztés "emberségesebb" legyen. Nem szeretnék belemélyülni a történetbe, de érdemes szem előtt tartani, hogy Tample több szempontból is hátrányos helyzetből indult neki az életnek. Nemcsak azért, mert nőként igyekezett érvényesülni és nézeteinek elismerést, érvényt szerezni egy nagyon férfias területen, de betegsége miatt is (Asperger-szindróma, az autizmus egyik fajtája), ami eleve nehezebbé tette számára a kommunikációt, az önkifejezést.

Az ő történetéből maradt meg bennem az ajtó, mint szimbólum. Jele az újnak, az ismeretlen felé nyitásnak, jele a bátorságnak, amivel belevágunk valami olyanba, amit eddig nem mertünk, nem próbáltunk. "Az ajtó kinyílt és én beléptem rajta"- hasonló mondat hangzik el a filmben több esetben is a főszereplőt alakító Claire Danes-től. Pedig belépni még átlagemberként sem egyszerű, egy ajtó még azt is könnyen megállásra kényszeríti, aki szabadabban képes kifejezni magát, közvetlenebbül teremthet kapcsolatot a környezetével.

Mindenhol ajtók vannak. Ha hagyjuk megállítanak, elgondolkodásra kényszerítenek, visszafordítanak, de ha úgy döntünk, tovább engednek, új irányokat tárnak fel előttünk, elzárják, amit nem látnánk és látni engedik, ami fontos számunkra. Csak mi dönthetjük el, hogy van-e bátorságunk lenyomni a kilincset és szembenézni azzal, ami odaát vár ránk.

Talán azt sem gondolnánk, milyen egyszerű egyes ajtókat megnyitni. Mennyire nem múlik máson, mint rajtunk, hogy utunk szabadon folyhat-e tovább a fénybe, melegbe, új irányba, az áhított célok felé, vagy megállásra kényszerülünk. Hihetetlennek tűnhet, hogy már a szándék, az akarat, a figyelem, a koncentrálás milyen hatással lehet az előttünk feszülő élettelen fadarabra!

Ne higgy nekem, nem akarlak okosabbá tenni! De amit az ajtókról írok az velem történik- folyamatosan. Legszemléletesebb példa erre a terhességem, amit el sem tudtam képzelni, miért kaptam a sorstól. Amivel kapcsolatban jó ideig a tehetetlenség és a bizonytalanság uralkodott rajtam. Mert döntenem kellett, felelősséget vállalnom és választanom, ha úgy tetszik két ajtó között. Míg ott álltam bizonytalanul és legszívesebben messzire dobtam volna a nyomasztó lelki terhet, a folytatás rejtve maradt előttem. Csak topogtam és forogtam és rágtam magam.
Majd eldöntöttem, hogy felvállalok egy utat. Fel mertem emelni a kezem, hogy belökjem az egyik ajtót, és azt mondtam, innentől már a választott úton maradok. Erre pedig a világ is reagált. Elfogadta a döntésem és adta a következő követ a "sárga köves úton". Ami mellett elkezdtek gyűlni a mosolyok, a pozitív visszajelzések. Néhány feltett és fel nem tett kérdésre bátorító válaszok születtek, lehetőségek kezdtek kirajzolódni.


Nem történt csoda. Egy elhatározás kellett. Utána, mintha a világ is erre várt volna, valahogy megszaporodtak a kellemes benyomások. Éreztem a telefonban a családsegítő hölgy örömét, egy elvileg előjegyzés alapján történő vizsgálat az elhatározásomtól két órán belül lezajlott, mindenki, akinek az életére hatással volt jól fogadta, hogy egy új élet van készülőben, aki annak megélésére esélyt is kapott.

Erről szólt, döntésről, vállalásról, felelősségről. Arról, hogy elhiggyem, ha első megközelítésben hibáztam is, akkor és ott azt tettem, ami abban a helyzetben, azzal a tudással, az életem akkori állapotában tőlem a legjobb volt. Hiszem, hogy erre (és nem többre) a jövőben is képes leszek, és életem minden előszobájában a megfelelő ajtó felé fordulok.

Gyónás

Néha történnek dolgok, amelyeket az ember nem hogy megérteni, de józan ésszel felfogni sem képes, és nem bírja belátni, hiába is töri a fejét, hogy mi idézte elő a történéseket, mi is volt a mozzanat, aminek kihatásaként az élete ismét új irányt vett. Ahogy első "olvasatra" a helyzet tanulsága sem tűnik könnyen felfoghatónak, érthetetlen, hogy mit akar a Sors, vagy Élet, vagy akármilyen nevezetű irányító megmutatni, megtanítani az embernek. Csak éled az életed, csak vakon úgy gondolod, kellő figyelemmel és hatalommal bírsz felette, irányítod, kézben tartod, csak azt csinálod, amit eddig is, hogy egyszer eljöjjön egy este és remegő gyomorral, az értetlenségtől kótyagos fejjel belásd, valahol gyenge voltál, figyelmetlen, hanyag és felelőtlen és bár van választásod a történtek után, nem tudod, hosszú távon mi a jobb, mi az a döntés, amelyik helyes is és te sem bánod majd.

Ismersz valahonnan, már tudod is, miről beszélek. Lehet, hogy nem is érted, miért okoz ez nekem gondot, miért ébredek néha elkeseredve, vagy csap belém a felismerés, mint a villám. Lehet, hogy fel sem foghatod, miért okoz nekem ekkora problémát a gondolat, hogy ismét gyereket várok, immáron negyedszer, mikor az élet maga a csoda.

De engem mégiscsak megállásra kényszerített a tény. Mert nem értettem, hogyan történhetett. Magyarázhatom én itt a bizonyítványom, hiszi a piszi, hogy úgy tudtam, kellően elővigyázatos voltam, mikor a száraz tények ellenem beszélnek. Növekszik bennem valaki, akire már egyáltalán nem számítottam, aki még a jövendőbeli nővérkéjénél is nagyobb meglepetést okozott nekem a létezésével. és aki ellen annyira ágált a tudatom, hogy inkább bele sem gondoltam, mekkora és milyen lehet, mert nem akartam semmit érezni iránta. Szerettem volna, hogy ne legyen. Szakadjon ki a testemből és hagyjon élni, fejeződjenek be a folyamatos hányingerrel töltött napok, érjen véget az érdektelenség, amit hetek óta éreztem, lehessek újra energikus, vidám.

Vess rám követ- elindultam, hogy elvetetem. A terhesség tényét véglegességgel megállapító orvosi vizsgálaton kijelentettem, hogy nem akarom őt, annak ellenére sem, hogy addigra már csaknem a tizedik héten tartottam. Nem lettem népszerű azon a napon. Éreztem, hogy pontosan olyan felelőtlen embernek tartanak, amilyennek én gondoltam magam, a tényleg váratlan terhességem miatt, éreztem, hogy neheztelnek rám, amiért ilyen egyszerűen ki merem jelenteni, hogy egy élet végét kívánom. Letörten mentem át az ultrahang vizsgálóba, ahol halk szavú orvos várt, és érzelemmentes hangon kérdezte, hogy el akarom-e vetetni a képernyőn látható kis foltocskát. De a halk szavak, az érzelemmentesség akkor és ott nagyon jól esett. Nem láttatta, éreztette, hogy mit gondol, mennyire érti meg, hogy három gyerek után nem akarok egy negyediket is, csak elvégezte a vizsgálatot, megmérte a kis babszemet és megállapította a korát.

Mire ehhez a vizsgálathoz eljutottam, már a Családvédelmi szolgálathoz is kaptam időpontot. A telefonban hallható hang sem tükrözött ítéletet, de bennem azért már alakult az önvád. A figyelmetlenségért, a döntésért, a múltért és jövőért, a személyiségemért, a tévedéseimért.

Néhány napig úgy gondoltam, egyenes úton haladok. Barátnőmmel már korábban megosztottam a helyzetem, a gondolataimat, a terveimet és olyan mértékben mellettem állt mindenben - szigorúan emlékeztetve, hogy két választásom is van -, hogy általa is erősebbnek érezhettem magam. Úgy éreztem, tudtam, hogy mi vár rám, láttam magam előtt egy következő lépést és a rövidtávú jövőt. Már láttam magam a kórházban, képzeletben ott feküdtem az ágyon, altatás előtt, felpolcolt lábakkal.


Aztán jött egy szombat délután. Ritka alkalom kettesben a férjemmel. S ahogy az már köztünk ilyenkor megszokott,  erről is beszélgethettünk. Arról, hogy szeretném, ha minden olajozottan menne, ha a szükséges intézendőket időben letudhatnám, és minden rendben lenne. Ezekbe a tervekbe szinte tudatlanul úsztak be egy másik választási lehetőség képei. Kérdések és válaszok arra vonatkozóan, hogy mi történne, ha mégsem... Ha vállat vonnánk és nem érdekelne, hogy ki, mit gondol a mi négy gyerekünkről, ha nem adnánk meg magunkat a tehetetlenségnek és igenis felkészülnénk, kellően átalakítanánk ismét az életünket és helyet biztosítanánk benne egy váratlan, de attól még kedves vendégnek.

Kimondatott- a baba megmarad. Ott lakik, még akkor is, ha nem értjük, hogyan, de tudjuk, lesz helye. Tudunk álmodozni róla, ahogy a végrehajtandó változásokról, a megtételre váró kisebb nagyobb lépésekről. TUDUNK TERVEZNI, és talán hihetetlen, de ettől még én is máshogy érzem magam. Mintha ez lett volna az a lépés, a terhességmegszakítással szemben, amelynek van folytatása. Mintha az abortusz után az üresség várt volna rám. Vagy más, már nem tudom, és nem is fogom megtudni. Mert Ő, aki még csak alig néhány centit kér a testemből, de hamarosan jó részét uralni fogja, egyelőre ott marad, ahol van, a hasamban.

képek forrása:
http://picuri.blog.hu/2007/09/09/homerozes_ovulacios_teszt_es_a_csoda
http://www.gyermekevek.hu/cikk/a_terhessegi_teszt_eredmenye_sokszor_csaloka

A mártírok kora véget ért

Az utóbbi néhány hónapban ha lehet, még mélyebbre kerültem a saját pénzügyi csapdámba, mint ezelőtt. De nem hibáztatok senkit emiatt, mert ami a számláimmal történik az kitűnő példája annak, hogy jelenlegi helyzetünk régebbi cselekedeteink (gondolataink, mulasztásaink) eredménye. Mi több, ez a bejegyzés sem a "nyomorom" kitárgyalására született: igaz, sokszor érzem azt, hogy igenis rossz nekem, de ez az állapot valami sokkal fontosabbra is megtanított.

Arra, amit másoknak már jó ideje szajkózom: Nem kell mártírnak lennem!

Már jó ideje olvasom azokat a blogokat, könyveket, írásokat, amelyek célja a pénzügyi intelligencia kialakítása, de még láthatóan nem ért meg bennem ezeknek a gondolatoknak a gyümölcse. Eddig ugyanis az egyik legegyszerűbb tétellel sem tudtam mit kezdeni, történetesen pedig azzal, hogy ha pénzhez jutok, először magamnak fizessek!

Fizess magadnak! Úgy gondoltam, mindig is ezt tettem! Fizettem és amit fizettem az rögtön tovább is adtam, nem tettem el, nem képeztem tartalékot, nem tettem félre- elrendeztem belőle ilyen és olyan csekkeket és közben csak azt vettem észre, hogy a pénzügyi terveim és az álmaim rendre füstbe mennek. Jöhetett Gyes, családi pótlék, férjem fizetése, ilyen extra, olyan extra bevétel, a számla volt az első én pedig a sor végén kullogva hümmögtem, hogy mások már megint mit vettek maguknak csak úgy, nekem meg nem jut semmire.

De aztán rájöttem valamire: rám is tökéletesen igaz, hogy SENKI NEM FOG AZÉRT TISZTELNI ÉS BECSÜLNI, HA FELADOM AZ ÁLMAIMAT ÉS MEGADVA MAGAM AZ ÁLTALAM VÉLT "SORS"-NAK JÁTSZOM A MÁRTÍRT!  Mártírokra semmi szükség, és ha nem vagyok boldog és elégedett, azzal nem teszek jót senkivel.

Bár jól látom, hogy ez az út nem túl sima és könnyen járható, kemény áldozatokkal és nagyon sok gondolkodással jár, de úgy érzem, hosszabb távon bőven meg fogja érni, ha a számomra fontos dolgokat szem  előtt tartva szervezem a pénzügyeket, és a józan ész határain belül megengedem végre magamnak azt, amit eddig nem mertem. Nem vezérelhet tovább a hiáyngondolkodás, hiszen a világban rendelkezésre álló pénz mennyisége van annyira  végtelen, hogy nekem is jusson, amennyire szükségem van és amennyit álmodni merek magamnak, és a hiányra történő koncentrálás csak megakadályozza, hogy ez a mennyiség hozzám is eljuthasson.

Hogy ez csak valami ezoterikus blabla? Lehet! De nekem sokat jelent. És keményen igyekszem hozzászoktatni magam a bőség gondolatához, mert ebben az esetben az ajtók előttem is feltárulhatnak. Én pedig szeretem, ha a lehetőségek előttem is megmutatják magukat.


a képek forrása:
http://metropolita.hu/2008/10/17/imadott-es-elhagyott-noka-martir-jatszma/
e-invest.hu

Tanácstalanul

Napok óta félek, ideges vagyok és tanácstalan. Nem tudom mit tegyek, nem tudom, mire számítsak- szabályosan rettegek egyes pillanatokban, míg a másikban végtelenül felháborodom, és nem tudom, akkor éppen igazam van-e.
Csütörtökön délután osztályfőnöki figyelmeztetővel a tájékoztatójában jött haza a nyolcéves fiam. Történt, hogy tornaórán nem jól végezte el (többedmagával) a tanár által kijelölt feladatot, amit a tanára azzal szankcionált, hogy nem engedte játszani. Erre Riki elég indulatosan reagált, azt mondta: Hülye tesitanár! Amit (ahogy én tudom), akkor maga a nevelő nem is hallott, hanem egy másik kisfiú mondta el az osztályfőnöküknek, hogy mi történt. Aminek a végeredménye aztán a beírás lett.

Megvallom, miután otthon átbeszéltük a történteket, aláírtam a figyelmeztetést, és büntetésül három oldalon keresztül írattam a fiammal, hogy "Nem leszek többé tiszteletlen a tanárommal", én kész voltam továbblépni, de a tornatanár találkozni szeretne velem. És nem tudom belátni, hogy miért.
Tudom, látom, hogy a fiam nem a legügyesebb és legmozgékonyabb mostanában. Én is folyamatosan fáradtnak látom és tudom, hogy hajlamos lustálkodni, ha nincs kellőképpen noszogatva. Azt is látom, hogy tele van feszültséggel, de nem tudom elképzelni, hogy ez milyen eredményre vezethetett, ami miatt a tanár nem elégedett meg a bocsánatkéréssel, a figyelmeztetéssel és az itthoni szankciókkal, hanem másnap szóhoz sem engedte jutni a fiam, és  játszani sem hagyta a többiekkel, hanem leültette többedmagával egy padra.
Elismerem, elfogult vagyok, nem látom a tanár szempontjait. De soha nem tanítottam a gyerekemnek, hogy ne tartsa tiszteletben a tanárait, sőt a tisztelet mindig fontos volt számunkra, a nővérével együtt folyamatosan udvariasságra volt szoktatva, amit általában meg is tartottak. Így nem tudom elképzelni, mire számítsak, mit szeretne rajtam látni a tanár, mit szeretne nekem még ezek után elmondani, és milyen következtetéseket kíván levonni a gyerekem ingerült és nem túl megfontolt viselkedéséből.

A gond az, hogy én is már előre védekezem, igaz, azt azért teszem, mert el sem tudom képzelni, mire számítsak, és előre félek, hogy a gyerekemmel együtt támadás ér. Tudom, hogy ő nevelőként több száz gyereket engedett már ki az életbe, elismerem, hogy tapasztalt és sokat látott emberrel fog összehozni a sors, de csak azt látom magam előtt, ahogy a rosszul viselkedő és rosszul teljesítő tanulóit bünteti. Tehetetlen vagyok, komolyan. Mire számít ő, és főként, mire számítsak én magam?

a kép forrása: dydudu.hu

Nyuszi vagy, McFly?

Szóval itt ez a kérdés: dolgozni, vagy nem dolgozni? Pénzt keresni, vagy nem keresni (hogy a pénz megtalálását már ne is említsem)? Elindulni, bevállalni, bátornak lenni, küzdeni, vagy csendben meghúzódni és felvállalni a főállású anyaságot? Lenni vagy nem lenni? Hamlet vagy hamu lett?
A válasz pedig: Nem tudom! (Apámnak állt ettől mindig égnek a haja- ha valamire ezzel reagáltam, szinte hallom is a fülemben, ahogy kifigurázza néhány éves lányát- engem, mert mersze volt ezzel a két szóval válaszolni.) Mint a jövő tervezésénél, úgy a "társadalomba történő visszailleszkedés", hétköznapibb nevén a munkába állás kérdésénél is simán elkap egy kisebb pánikroham, és ömlenek belőlem a kifogások, az ésszerűnek hangzó érvek, hogy miért nem keresek munkát és próbálom megmutatni, hogy ki vagyok. Soroljam?

- Életemben nem dolgoztam még komolyabb állásban három hónapnál többet.
- A szívem szerint választottam főiskolát és szereztem diplomát és nem a munkaerőpiac igényei szerint.
- A fenti ok miatti kedvenc kifogásom: Nincs meg hozzá a végzettségem.
- Három gyerekem van, és már mikor az első után állást akartam találni is úgy éreztem, hogy megbízhatatlan munkaerőnek bizonyulok.
- Nem rendelkezem gyakorlattal, és igen gyér a kapcsolatrendszerem.
- Nem érzem magam semmire alkalmasnak. Ismerek, hallok, látok és tanultam dolgokat, de nem érzem, hogy bármihez is olyan mélységgel értenék, hogy abból akár szakmailag előnyt kovácsolhatok.

Meg még a csuda tudja- de az biztos, hogy észrevettem magamon, inkább menekülök az álláshirdetések elől, minthogy szembenéznék és megküzdenék velük és komolyabban elindulnék a munkavállalóvá válás útján. Ebben a tekintetben nincs bennem kockázat-vállalási hajlandóság. Nyuszi vagyok.
Miközben érzem, hogy szűk már a négy fal, nem jóleső kihívás a piszkos ruhák, üres pocakok elleni küzdelem, hogy feszül bennem valami, ami ha kitörhetne és a saját útját járhatná még hasznomra is válhatna. De nem tudom, hova irányuljon ez az erő. Szégyen, de 32 éves létemre sincs róla igazán fogalmam, ki is vagyok, mik az értékeim és azokkal milyen célokra koncentrálhatok. Emiatt néha visszasírom gyermekkori mentalitásom, amikor ugyan egyik héten nyomozó, a másik héten újságíró (az oknyomozó újságíró eszembe sem jutott), majd közgazdász akartam lenni, de a hét minden napján, a nap minden percében tudtam, hogy képes vagyok megváltani a világot.

a kép forrása: www.szon.hu

Nem tudok álmodozni

Mint szerintem nagyon sokan én is állandóan zűrben vagyok. Egyik héten az anyagi gondok nyomasztanak, és éjszakákat nem alszom, másik héten összeveszem az anyósommal és egész héten olyan formát hozok, hogy Fidel Castro is hozzám járhatna tanulni, vagy a férjemmel nem mennek jól a dolgok, vagy abban nem haladok, amit munkámnak tekintek. Mindig akad valami, ami ébren tart éjszaka és nyugtalanít.

Azzal sem vagyok egyedül, hogy ezen szívesen változtatnék. Vallom, hogy a pozitív hozzáállás, a megoldáskereső gondolkodás,a problémában való ragadás helyett nagy segítség. Hiszem, hogy Robert Kiyosaki, Domján László, Jose Silva, Rhonda Byrne, Randy Gage nem a levegőbe beszélnek. Hogy gondolatokkal és szemléletváltással az életünket is jobbá tehetjük és gördülékenyebbé.
Tegnap este épp Vonzó Vera oldalán olvastam egy bejegyzést, ami arról szólt, hogy nem kell mindig nyüzsögni, a fel-alá rohangálás és kapkodás nem feltétlenül vezet a megoldáshoz. Néha hagyni kell időt az elvonulásra, az álmodozásra és tervezésre, célmeghatározásra.
Nem sokkal a cikk elolvasása után lefeküdtem aludni, és gondoltam, megpróbálok kicsit befelé koncentrálni, "megálmodom" a terveimet, rájuk gondolok. Ahogy ugyanezzel próbálkoztam nem sokkal ezelőtt is, miközben Emesét altattam.
Megfigyeltem, hogy a testem hogy reagált, már szinte arra a szóra is, hogy JÖVŐ. A gyomrom görcsbe rándult és egyfajta pánik kezdett eluralkodni rajtam. Minél inkább igyekeztem arra összpontosítani, amivel kapcsolatban tervekre lenne szükségem, annál inkább úgy éreztem magam, mint az, aki alatt télen beszakad a tó jege és nem találja a kiutat a szabad levegő felé.
Nem jól van ez így. Annyi minden megköt, annyira megtanultam csak a problémákat észrevenni és szem előtt tartani, hogy elvesztettem az álmodozásra és tervezésre való képességem. Pedig tudom, hogy amint egy konkrét terv születik a fejemben életre kelek, mozgásba lendülök. Nélküle pedig csak úszom az árral, ami sokszor egyre lejjebb húz addig, míg a saját erőmből el nem indulok felfelé.

A kép forrása:
http://eberhardt.kepeslap.com/gallery.asp?userid=20025

Szőjünk hálót?

Az utóbbi időben mintha csökkenne a követőim száma a Twitteren. Persze már a jelző, hogy "követő" is számomra olyan vakbizalmat feltételez, amihez a közösségi oldalakon létrejövő több esetben elég laza kapcsolat kevés, amelyet napi néhányszor 140 karakterrel nem mindig látok biztosítva elérni. Így bánom is és nem is, hogy bár néhány hónapja már írogatom a kis sms-nyi megjegyzéseimet, mégsem alakult ki még körülöttem 100 fős tábor sem.



Amúgy sem az a célom, hogy ezeken az oldalakon a lehető legtávolabbról elérhető legismeretlenebb idegenek "skalpjait" begyűjtsem, csak hogy ott legyek. Hátha egyszer majd én is teszek, létrehozok, alapítok vagy alakítok valamit, amelyet érdemes megosztani, amivel véleményt, vitát, beszélgetéseket generálhatok- és ezáltal hasznosítom az addig ápolgatott kapcsolatokat, amelyeket egyébként ezen hasznosítás nélkül is nagyra becsülök.
Mert amit az elmúlt hónapokban akár a Twitter-en, akár a Facebook-on találtam, elértem, megismertem mindenképpen hatalmas értékkel bír, eszmeivel és gyakorlatival egyaránt. Néha meg is ijedek mindmáig is, hogy a belinkelt blogbejegyzéseket elolvasva szinte mindegyiknél "Lájkolok", és lelkes leszek, mert úgy érzem magam, mint egy tágra nyílt szemű naiv kislány, akinek "minden vicc új".


Az a fura (és a mostani írásom apropója is valamelyest), hogy az első időszakban eszembe sem jutott, hogy mire is használhatnám ezeket az ismerős kereső, gyűjtő oldalakat a kis személyes megjegyzéseimen kívül. Annak ellenére, hogy magam is többé-kevésbé MLM-es vagyok, még soha nem kapott el az inger, hogy leveleket írjak az éppen megismerteknek arról, hogy milyen fantasztikus dolgot is ismertem meg, és milyen tuti kozmetikumokkal foglalkozom, amivel mekkora hatalmas jövedelemre lehet szert tenni. Néha ugyan írogattam egy-két mondatot, mondjuk egy címgyűjtésről, majd blogolni próbáltam az általam forgalmazott termékekről, és ezt belinkeltem, de tudatosan nem vadásztam.
Nem vagyok szent, korábban én is elkövettem bakikat. Három-négy levelet én is írtam és küldtem arról, hogy mit is csinálok, mit "árulok" és szívesen segítek a kozmetikumok megismerésében, de miután minden egyes ilyen levél megírásakor öklömnyi gombócok lettek a torkomban, felhagytam vele. Kaptam én is ilyen leveleket, volt hogy olvasatlanul töröltem őket, miért is olvasták volna el pont az enyémet mások...


Az utóbbi időben főként a Facebook-on találnak meg emberek, akik az ismerősnek történő jelölésemet egybekötik egy-egy fantasztikus ajánlattal. Csapdába is estem legutóbb, hiszen a közös érdeklődésre való tekintettel visszajelöltem valakit, akivel ugyanazon cég termékeit fogyasztjuk, és csatlakoztam a csoportjához. Eredményeként naponta kaptam termékajánló leveleket, ami csak azért esett rosszul, mert az embert magát nem ismerhettem meg igazán. Mintha azt mondaná, hogy ő nem is lényeges, csak a termékekkel foglalkozzam, ne őt akarjam megismerni...
Írtam neki a néhányadik levél után arról, hogy ismerem, amit szeretne bemutatni, hiszen fogyasztom, még ha azt az üzletet nem is "építem", de tudtam, hogy ilyen levélre udvarias választ nem lehet fogalmazni. A konklúzió az lett, hogy most már nem ismerjük egymást- nesze neked hálózat, pokolba a közös érdeklődéssel, rajongással, ha nem olvasom a levelét, nem érdemlem az ismeretségét, hiszen nem jelentek hasznot számára.

Én még csak vállat vonok erre, de Molnár Ferenc Webkukkoló nem hagyta ezt a dolgot ennyiben. Érdemes utánanézni a tanulmányának, amelyben a hasonló ajánlattételekről, és ezek közösségi médiára gyakorolt hatásáról ír. És akár hálózatépítőként, akár magánemberként érdemes aztán el is gondolkodni az olvasottakon. Mert be kell ismernem, én sem bánnám, ha már minimum menedzseri szintet tudhatnék magaménak az általam képviselt hálózatban, de annyit nem ér az egész, hogy egy közösségi oldalon ne vállalhassam fel magam.

Neked rossz?

Nagyon szeretem a közösségi oldalakat. Mióta tag vagyok és rendszeresen feljárok két ilyen oldalra is rengeteg információval és tudással gazdagodtam, és
sok olyan ember gondolatait, írásait, munkáit ismerhettem meg, akikkel egyébként soha nem lett volna alkalmam kapcsolatba kerülni.
Ilyen példa számomra Csapó Ida is, akinek az oldala a közösségi lapokra történő regisztrációk idején már ismerős volt, de mióta több fórumon találkozom a
nevével több vonása is megmutatkozott számomra.
Főként az ő weblapján, az írásaira bejegyzett válaszok között olvasok nagyon sokat arról, hogy mennyire rossz az embereknek. Írjon Ida bármilyen lelkesítő dolgot, tartalmazzon a bejegyzése bármennyi pozitív ingert, bátorítást, bíztatást, tanácsot ez nem tartja vissza a kommentelőket attól, hogy világgá kürtöljék, éppen mekkora
bajban vannak anyagilag, emberileg, mennyire holtvágányra tévedt és kilátástalan az életük.
Ilyenkor érzem azt, hogy dicsőség nyakig lenni a pácban, mert van mit hirdetni. Van mit mondani a szomszédnak a Jó reggelt! után, adódik egy ok, hogy felhívjunk
valakit, akivel jó ideig elbeszélgethetünk a bajainkról, van egy témánk, ami mindig kéznél van, még a tévét sem kell nézni hozzá, minden helyzetben adott.
Az ilyen tapasztalatokhoz még internet sem szükséges. Nyomorát mindenki offline is kinyilváníthatja, a számítógépbe pötyögve maximum a szimpatizánsok számát
növelhetjük, akikkel együtt lehet keseregni, és átkozni mindent, ami körülvesz bennünket és alantas módon folyamatosan árt nekünk.
Így aztán, ha nem vagy beteg, vagy nem fulladsz a számláidba és még a családi életed is nagyjából eldöcög, te vagy a tökéletes alany arra, hogy meghallgass másokat és ha úgy adódik megoldd az életük kérdéseit. Mindegy, hogy valójában mi a helyzet, az érzéseid nem számítanak, nem vagy öreg, beteg, szegény, halad a szekered és ez arra ítél és kötelez, hogy váltsd meg mások életét. Akkor is, ha te magad belepusztulsz.

Én nem vagyok életvezetési tanácsadó, nem építettem sikeres vállalkozást, nincs
pszichológusi végzettségem, csak úgy érzem, jobb program is adódik az életben, mint átpanaszkodni a napjainkat és mindenki elé tárni a bajainkat. Akkor nekem már jó- csak neked rossz?