Nyuszi vagy, McFly?

Szóval itt ez a kérdés: dolgozni, vagy nem dolgozni? Pénzt keresni, vagy nem keresni (hogy a pénz megtalálását már ne is említsem)? Elindulni, bevállalni, bátornak lenni, küzdeni, vagy csendben meghúzódni és felvállalni a főállású anyaságot? Lenni vagy nem lenni? Hamlet vagy hamu lett?
A válasz pedig: Nem tudom! (Apámnak állt ettől mindig égnek a haja- ha valamire ezzel reagáltam, szinte hallom is a fülemben, ahogy kifigurázza néhány éves lányát- engem, mert mersze volt ezzel a két szóval válaszolni.) Mint a jövő tervezésénél, úgy a "társadalomba történő visszailleszkedés", hétköznapibb nevén a munkába állás kérdésénél is simán elkap egy kisebb pánikroham, és ömlenek belőlem a kifogások, az ésszerűnek hangzó érvek, hogy miért nem keresek munkát és próbálom megmutatni, hogy ki vagyok. Soroljam?

- Életemben nem dolgoztam még komolyabb állásban három hónapnál többet.
- A szívem szerint választottam főiskolát és szereztem diplomát és nem a munkaerőpiac igényei szerint.
- A fenti ok miatti kedvenc kifogásom: Nincs meg hozzá a végzettségem.
- Három gyerekem van, és már mikor az első után állást akartam találni is úgy éreztem, hogy megbízhatatlan munkaerőnek bizonyulok.
- Nem rendelkezem gyakorlattal, és igen gyér a kapcsolatrendszerem.
- Nem érzem magam semmire alkalmasnak. Ismerek, hallok, látok és tanultam dolgokat, de nem érzem, hogy bármihez is olyan mélységgel értenék, hogy abból akár szakmailag előnyt kovácsolhatok.

Meg még a csuda tudja- de az biztos, hogy észrevettem magamon, inkább menekülök az álláshirdetések elől, minthogy szembenéznék és megküzdenék velük és komolyabban elindulnék a munkavállalóvá válás útján. Ebben a tekintetben nincs bennem kockázat-vállalási hajlandóság. Nyuszi vagyok.
Miközben érzem, hogy szűk már a négy fal, nem jóleső kihívás a piszkos ruhák, üres pocakok elleni küzdelem, hogy feszül bennem valami, ami ha kitörhetne és a saját útját járhatná még hasznomra is válhatna. De nem tudom, hova irányuljon ez az erő. Szégyen, de 32 éves létemre sincs róla igazán fogalmam, ki is vagyok, mik az értékeim és azokkal milyen célokra koncentrálhatok. Emiatt néha visszasírom gyermekkori mentalitásom, amikor ugyan egyik héten nyomozó, a másik héten újságíró (az oknyomozó újságíró eszembe sem jutott), majd közgazdász akartam lenni, de a hét minden napján, a nap minden percében tudtam, hogy képes vagyok megváltani a világot.

a kép forrása: www.szon.hu

Nem tudok álmodozni

Mint szerintem nagyon sokan én is állandóan zűrben vagyok. Egyik héten az anyagi gondok nyomasztanak, és éjszakákat nem alszom, másik héten összeveszem az anyósommal és egész héten olyan formát hozok, hogy Fidel Castro is hozzám járhatna tanulni, vagy a férjemmel nem mennek jól a dolgok, vagy abban nem haladok, amit munkámnak tekintek. Mindig akad valami, ami ébren tart éjszaka és nyugtalanít.

Azzal sem vagyok egyedül, hogy ezen szívesen változtatnék. Vallom, hogy a pozitív hozzáállás, a megoldáskereső gondolkodás,a problémában való ragadás helyett nagy segítség. Hiszem, hogy Robert Kiyosaki, Domján László, Jose Silva, Rhonda Byrne, Randy Gage nem a levegőbe beszélnek. Hogy gondolatokkal és szemléletváltással az életünket is jobbá tehetjük és gördülékenyebbé.
Tegnap este épp Vonzó Vera oldalán olvastam egy bejegyzést, ami arról szólt, hogy nem kell mindig nyüzsögni, a fel-alá rohangálás és kapkodás nem feltétlenül vezet a megoldáshoz. Néha hagyni kell időt az elvonulásra, az álmodozásra és tervezésre, célmeghatározásra.
Nem sokkal a cikk elolvasása után lefeküdtem aludni, és gondoltam, megpróbálok kicsit befelé koncentrálni, "megálmodom" a terveimet, rájuk gondolok. Ahogy ugyanezzel próbálkoztam nem sokkal ezelőtt is, miközben Emesét altattam.
Megfigyeltem, hogy a testem hogy reagált, már szinte arra a szóra is, hogy JÖVŐ. A gyomrom görcsbe rándult és egyfajta pánik kezdett eluralkodni rajtam. Minél inkább igyekeztem arra összpontosítani, amivel kapcsolatban tervekre lenne szükségem, annál inkább úgy éreztem magam, mint az, aki alatt télen beszakad a tó jege és nem találja a kiutat a szabad levegő felé.
Nem jól van ez így. Annyi minden megköt, annyira megtanultam csak a problémákat észrevenni és szem előtt tartani, hogy elvesztettem az álmodozásra és tervezésre való képességem. Pedig tudom, hogy amint egy konkrét terv születik a fejemben életre kelek, mozgásba lendülök. Nélküle pedig csak úszom az árral, ami sokszor egyre lejjebb húz addig, míg a saját erőmből el nem indulok felfelé.

A kép forrása:
http://eberhardt.kepeslap.com/gallery.asp?userid=20025