Ajtók

Tegnap este láttam egy filmet Tample Grandinról, egy számomra teljesen ismeretlen emberről. Mezőgazdasági eszközöket tervezett, és sokat küzdött azért, hogy az állattenyésztés "emberségesebb" legyen. Nem szeretnék belemélyülni a történetbe, de érdemes szem előtt tartani, hogy Tample több szempontból is hátrányos helyzetből indult neki az életnek. Nemcsak azért, mert nőként igyekezett érvényesülni és nézeteinek elismerést, érvényt szerezni egy nagyon férfias területen, de betegsége miatt is (Asperger-szindróma, az autizmus egyik fajtája), ami eleve nehezebbé tette számára a kommunikációt, az önkifejezést.

Az ő történetéből maradt meg bennem az ajtó, mint szimbólum. Jele az újnak, az ismeretlen felé nyitásnak, jele a bátorságnak, amivel belevágunk valami olyanba, amit eddig nem mertünk, nem próbáltunk. "Az ajtó kinyílt és én beléptem rajta"- hasonló mondat hangzik el a filmben több esetben is a főszereplőt alakító Claire Danes-től. Pedig belépni még átlagemberként sem egyszerű, egy ajtó még azt is könnyen megállásra kényszeríti, aki szabadabban képes kifejezni magát, közvetlenebbül teremthet kapcsolatot a környezetével.

Mindenhol ajtók vannak. Ha hagyjuk megállítanak, elgondolkodásra kényszerítenek, visszafordítanak, de ha úgy döntünk, tovább engednek, új irányokat tárnak fel előttünk, elzárják, amit nem látnánk és látni engedik, ami fontos számunkra. Csak mi dönthetjük el, hogy van-e bátorságunk lenyomni a kilincset és szembenézni azzal, ami odaát vár ránk.

Talán azt sem gondolnánk, milyen egyszerű egyes ajtókat megnyitni. Mennyire nem múlik máson, mint rajtunk, hogy utunk szabadon folyhat-e tovább a fénybe, melegbe, új irányba, az áhított célok felé, vagy megállásra kényszerülünk. Hihetetlennek tűnhet, hogy már a szándék, az akarat, a figyelem, a koncentrálás milyen hatással lehet az előttünk feszülő élettelen fadarabra!

Ne higgy nekem, nem akarlak okosabbá tenni! De amit az ajtókról írok az velem történik- folyamatosan. Legszemléletesebb példa erre a terhességem, amit el sem tudtam képzelni, miért kaptam a sorstól. Amivel kapcsolatban jó ideig a tehetetlenség és a bizonytalanság uralkodott rajtam. Mert döntenem kellett, felelősséget vállalnom és választanom, ha úgy tetszik két ajtó között. Míg ott álltam bizonytalanul és legszívesebben messzire dobtam volna a nyomasztó lelki terhet, a folytatás rejtve maradt előttem. Csak topogtam és forogtam és rágtam magam.
Majd eldöntöttem, hogy felvállalok egy utat. Fel mertem emelni a kezem, hogy belökjem az egyik ajtót, és azt mondtam, innentől már a választott úton maradok. Erre pedig a világ is reagált. Elfogadta a döntésem és adta a következő követ a "sárga köves úton". Ami mellett elkezdtek gyűlni a mosolyok, a pozitív visszajelzések. Néhány feltett és fel nem tett kérdésre bátorító válaszok születtek, lehetőségek kezdtek kirajzolódni.


Nem történt csoda. Egy elhatározás kellett. Utána, mintha a világ is erre várt volna, valahogy megszaporodtak a kellemes benyomások. Éreztem a telefonban a családsegítő hölgy örömét, egy elvileg előjegyzés alapján történő vizsgálat az elhatározásomtól két órán belül lezajlott, mindenki, akinek az életére hatással volt jól fogadta, hogy egy új élet van készülőben, aki annak megélésére esélyt is kapott.

Erről szólt, döntésről, vállalásról, felelősségről. Arról, hogy elhiggyem, ha első megközelítésben hibáztam is, akkor és ott azt tettem, ami abban a helyzetben, azzal a tudással, az életem akkori állapotában tőlem a legjobb volt. Hiszem, hogy erre (és nem többre) a jövőben is képes leszek, és életem minden előszobájában a megfelelő ajtó felé fordulok.