2011. január 14., péntek

Naiv harmincas és a kőkemény valóság

Ez a helyzet. Hiába három gyermek és egy negyedik a pocakban, hiába mindjárt a dupla hármas az éveim számában, hiába anyaság és tudatosság, én már örökre naiv, tágra nyílt szemű, a világra nap-nap után ugyanolyan hévvel rácsodálkozó kislány maradok.

Pedig igyekszem. Azt hiszem :). Nem nézem gyakran a tévét, a hírek szót igyekszem törölni a szótáramból, Abraham-Hicks tanításaival és Napoleon Hill gondolataival ismerkedem, és naponta igyekszem meggyőzni magam arról, hogy a valóság csak úgy létezhet, ha én létezni hagyom, mégis történnek úgymond balesetek. Ilyenkor pedig a valóság arcátlanul benyomja tudatom ajtaját, beárad rajta és hetykén elém áll, mondván: Tessék, most ne vegyél tudomást rólam!


Hiába hiszem, hogy a világomat én alakítom és ismételgetem, hogy minden rendben van benne, ha ennek a világnak sokszor számomra zavarbaejtő, elkeserítő, mondhatni sokkoló részei vannak, amik akkor is itt zakatolnak az elmémben, ha éppen igyekeztem nem figyelni oda rájuk adott pillanatban. Hihetetlen, milyen rövid pillanatok elegendőek ahhoz, hogy valami az ember agyába, neuronjaiba égjen és ne hagyja onnan kigyomlálni magát. Mennyire nem kell részeseinek lenni egy folyamatnak ahhoz, hogy mégis letaglózzon, megragadjon és rabul ejtsen.

Lehet, hogy nem vagyok tudatos- még. Emiatt nem is haragszom magamra. Úton vagyok, de ezek a folyamatok nem máról holnapra zajlanak- és ezt azok tudják a legjobban, akik hozzám képest jóval előrébb járnak adott ösvényen. Amiért értetlen vagyok magammal szemben, az az állandó rácsodálkozás. Hogy képes legyen valami még mindig olyan mértékben meghökkenteni, sokkolni, hogy éjjel felébredve ott lebegjen a szemem előtt. Miért hagyom magam?

Igaz, az engem (minket) körülvevő embereket sem kell félteni. Mintha gyönyörüket lelnék (vagy inkább ne is vonjam ki magam ebből az általános alanyból?) abban, hogy egymás tudomására (és az enyémre) hozzák, hogy bármit is gondolok, az élet, a valóság igenis kemény, kegyetlen, szemét és kínzó. Nem is értem, miért teszik (tesszük) ezt. Miért jó az ismert szülészorvos hibáival traktálni egy várandós anyát? Miért jó filmek fiktív rémtörténeteit kitárgyalva gyönyörködni a másik döbbenetében? Miért kell azzal pofon vágni a másikat, hogy naponta megértetik vele, csak magára számíthat, most és mindörökké, mert lehet felette és mellette állam, kormány, egészségügy és szociális háló, ezekre már nem számíthat? Miért szadizzuk egymást?

Miért kínozzuk tovább a gyötrődőt, hagyjuk magára az elesettet és tapossuk meg az elbukottat? Közben pedig miért hozzuk nyilvánosságra hibáinkat, gyengéinket, miért nem kontrolláljuk annyira magunkat, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk, vagy nem úgy és akkor teszünk.... Miért hisszük, hogy ha már úgyis rossz, akkor azzal használunk, hogy még rosszabbá tesszük? Tényleg ilyen élvezetes a kínzás és az önkínzás? Ennek kell lennie a valóságnak?

Vagy lehet a valóság tényleg az, amit én választok. Még ha hülyén is néznek rám a pozitív szülésélményeimet mesélve, vagy azt látva, hogy egyfajta derűvel jövök és megyek, és senkinek el nem árulom, éppen, mi foglalkoztat, milyen kérdés sürget, hogy megoldására találjak. Lehet a valóság az, hogy a világon minden rendben van. Az élet nyugodt mederben folyik, ami megoldást igényel megoldást kap, ami szeretetet igényel szeretetet kap, a dolgok a maguk természetességében történnek, mert én ezt akarom látni, ezzel érem el azt, hogy a jó dolgok megtaláljanak.

Más pedig alkossa meg a saját valóságát, és ha találkozunk valahol csak vigye magával tovább.