Szőjünk hálót?

Az utóbbi időben mintha csökkenne a követőim száma a Twitteren. Persze már a jelző, hogy "követő" is számomra olyan vakbizalmat feltételez, amihez a közösségi oldalakon létrejövő több esetben elég laza kapcsolat kevés, amelyet napi néhányszor 140 karakterrel nem mindig látok biztosítva elérni. Így bánom is és nem is, hogy bár néhány hónapja már írogatom a kis sms-nyi megjegyzéseimet, mégsem alakult ki még körülöttem 100 fős tábor sem.



Amúgy sem az a célom, hogy ezeken az oldalakon a lehető legtávolabbról elérhető legismeretlenebb idegenek "skalpjait" begyűjtsem, csak hogy ott legyek. Hátha egyszer majd én is teszek, létrehozok, alapítok vagy alakítok valamit, amelyet érdemes megosztani, amivel véleményt, vitát, beszélgetéseket generálhatok- és ezáltal hasznosítom az addig ápolgatott kapcsolatokat, amelyeket egyébként ezen hasznosítás nélkül is nagyra becsülök.
Mert amit az elmúlt hónapokban akár a Twitter-en, akár a Facebook-on találtam, elértem, megismertem mindenképpen hatalmas értékkel bír, eszmeivel és gyakorlatival egyaránt. Néha meg is ijedek mindmáig is, hogy a belinkelt blogbejegyzéseket elolvasva szinte mindegyiknél "Lájkolok", és lelkes leszek, mert úgy érzem magam, mint egy tágra nyílt szemű naiv kislány, akinek "minden vicc új".


Az a fura (és a mostani írásom apropója is valamelyest), hogy az első időszakban eszembe sem jutott, hogy mire is használhatnám ezeket az ismerős kereső, gyűjtő oldalakat a kis személyes megjegyzéseimen kívül. Annak ellenére, hogy magam is többé-kevésbé MLM-es vagyok, még soha nem kapott el az inger, hogy leveleket írjak az éppen megismerteknek arról, hogy milyen fantasztikus dolgot is ismertem meg, és milyen tuti kozmetikumokkal foglalkozom, amivel mekkora hatalmas jövedelemre lehet szert tenni. Néha ugyan írogattam egy-két mondatot, mondjuk egy címgyűjtésről, majd blogolni próbáltam az általam forgalmazott termékekről, és ezt belinkeltem, de tudatosan nem vadásztam.
Nem vagyok szent, korábban én is elkövettem bakikat. Három-négy levelet én is írtam és küldtem arról, hogy mit is csinálok, mit "árulok" és szívesen segítek a kozmetikumok megismerésében, de miután minden egyes ilyen levél megírásakor öklömnyi gombócok lettek a torkomban, felhagytam vele. Kaptam én is ilyen leveleket, volt hogy olvasatlanul töröltem őket, miért is olvasták volna el pont az enyémet mások...


Az utóbbi időben főként a Facebook-on találnak meg emberek, akik az ismerősnek történő jelölésemet egybekötik egy-egy fantasztikus ajánlattal. Csapdába is estem legutóbb, hiszen a közös érdeklődésre való tekintettel visszajelöltem valakit, akivel ugyanazon cég termékeit fogyasztjuk, és csatlakoztam a csoportjához. Eredményeként naponta kaptam termékajánló leveleket, ami csak azért esett rosszul, mert az embert magát nem ismerhettem meg igazán. Mintha azt mondaná, hogy ő nem is lényeges, csak a termékekkel foglalkozzam, ne őt akarjam megismerni...
Írtam neki a néhányadik levél után arról, hogy ismerem, amit szeretne bemutatni, hiszen fogyasztom, még ha azt az üzletet nem is "építem", de tudtam, hogy ilyen levélre udvarias választ nem lehet fogalmazni. A konklúzió az lett, hogy most már nem ismerjük egymást- nesze neked hálózat, pokolba a közös érdeklődéssel, rajongással, ha nem olvasom a levelét, nem érdemlem az ismeretségét, hiszen nem jelentek hasznot számára.

Én még csak vállat vonok erre, de Molnár Ferenc Webkukkoló nem hagyta ezt a dolgot ennyiben. Érdemes utánanézni a tanulmányának, amelyben a hasonló ajánlattételekről, és ezek közösségi médiára gyakorolt hatásáról ír. És akár hálózatépítőként, akár magánemberként érdemes aztán el is gondolkodni az olvasottakon. Mert be kell ismernem, én sem bánnám, ha már minimum menedzseri szintet tudhatnék magaménak az általam képviselt hálózatban, de annyit nem ér az egész, hogy egy közösségi oldalon ne vállalhassam fel magam.

Neked rossz?

Nagyon szeretem a közösségi oldalakat. Mióta tag vagyok és rendszeresen feljárok két ilyen oldalra is rengeteg információval és tudással gazdagodtam, és
sok olyan ember gondolatait, írásait, munkáit ismerhettem meg, akikkel egyébként soha nem lett volna alkalmam kapcsolatba kerülni.
Ilyen példa számomra Csapó Ida is, akinek az oldala a közösségi lapokra történő regisztrációk idején már ismerős volt, de mióta több fórumon találkozom a
nevével több vonása is megmutatkozott számomra.
Főként az ő weblapján, az írásaira bejegyzett válaszok között olvasok nagyon sokat arról, hogy mennyire rossz az embereknek. Írjon Ida bármilyen lelkesítő dolgot, tartalmazzon a bejegyzése bármennyi pozitív ingert, bátorítást, bíztatást, tanácsot ez nem tartja vissza a kommentelőket attól, hogy világgá kürtöljék, éppen mekkora
bajban vannak anyagilag, emberileg, mennyire holtvágányra tévedt és kilátástalan az életük.
Ilyenkor érzem azt, hogy dicsőség nyakig lenni a pácban, mert van mit hirdetni. Van mit mondani a szomszédnak a Jó reggelt! után, adódik egy ok, hogy felhívjunk
valakit, akivel jó ideig elbeszélgethetünk a bajainkról, van egy témánk, ami mindig kéznél van, még a tévét sem kell nézni hozzá, minden helyzetben adott.
Az ilyen tapasztalatokhoz még internet sem szükséges. Nyomorát mindenki offline is kinyilváníthatja, a számítógépbe pötyögve maximum a szimpatizánsok számát
növelhetjük, akikkel együtt lehet keseregni, és átkozni mindent, ami körülvesz bennünket és alantas módon folyamatosan árt nekünk.
Így aztán, ha nem vagy beteg, vagy nem fulladsz a számláidba és még a családi életed is nagyjából eldöcög, te vagy a tökéletes alany arra, hogy meghallgass másokat és ha úgy adódik megoldd az életük kérdéseit. Mindegy, hogy valójában mi a helyzet, az érzéseid nem számítanak, nem vagy öreg, beteg, szegény, halad a szekered és ez arra ítél és kötelez, hogy váltsd meg mások életét. Akkor is, ha te magad belepusztulsz.

Én nem vagyok életvezetési tanácsadó, nem építettem sikeres vállalkozást, nincs
pszichológusi végzettségem, csak úgy érzem, jobb program is adódik az életben, mint átpanaszkodni a napjainkat és mindenki elé tárni a bajainkat. Akkor nekem már jó- csak neked rossz?