A mártírok kora véget ért

Az utóbbi néhány hónapban ha lehet, még mélyebbre kerültem a saját pénzügyi csapdámba, mint ezelőtt. De nem hibáztatok senkit emiatt, mert ami a számláimmal történik az kitűnő példája annak, hogy jelenlegi helyzetünk régebbi cselekedeteink (gondolataink, mulasztásaink) eredménye. Mi több, ez a bejegyzés sem a "nyomorom" kitárgyalására született: igaz, sokszor érzem azt, hogy igenis rossz nekem, de ez az állapot valami sokkal fontosabbra is megtanított.

Arra, amit másoknak már jó ideje szajkózom: Nem kell mártírnak lennem!

Már jó ideje olvasom azokat a blogokat, könyveket, írásokat, amelyek célja a pénzügyi intelligencia kialakítása, de még láthatóan nem ért meg bennem ezeknek a gondolatoknak a gyümölcse. Eddig ugyanis az egyik legegyszerűbb tétellel sem tudtam mit kezdeni, történetesen pedig azzal, hogy ha pénzhez jutok, először magamnak fizessek!

Fizess magadnak! Úgy gondoltam, mindig is ezt tettem! Fizettem és amit fizettem az rögtön tovább is adtam, nem tettem el, nem képeztem tartalékot, nem tettem félre- elrendeztem belőle ilyen és olyan csekkeket és közben csak azt vettem észre, hogy a pénzügyi terveim és az álmaim rendre füstbe mennek. Jöhetett Gyes, családi pótlék, férjem fizetése, ilyen extra, olyan extra bevétel, a számla volt az első én pedig a sor végén kullogva hümmögtem, hogy mások már megint mit vettek maguknak csak úgy, nekem meg nem jut semmire.

De aztán rájöttem valamire: rám is tökéletesen igaz, hogy SENKI NEM FOG AZÉRT TISZTELNI ÉS BECSÜLNI, HA FELADOM AZ ÁLMAIMAT ÉS MEGADVA MAGAM AZ ÁLTALAM VÉLT "SORS"-NAK JÁTSZOM A MÁRTÍRT!  Mártírokra semmi szükség, és ha nem vagyok boldog és elégedett, azzal nem teszek jót senkivel.

Bár jól látom, hogy ez az út nem túl sima és könnyen járható, kemény áldozatokkal és nagyon sok gondolkodással jár, de úgy érzem, hosszabb távon bőven meg fogja érni, ha a számomra fontos dolgokat szem  előtt tartva szervezem a pénzügyeket, és a józan ész határain belül megengedem végre magamnak azt, amit eddig nem mertem. Nem vezérelhet tovább a hiáyngondolkodás, hiszen a világban rendelkezésre álló pénz mennyisége van annyira  végtelen, hogy nekem is jusson, amennyire szükségem van és amennyit álmodni merek magamnak, és a hiányra történő koncentrálás csak megakadályozza, hogy ez a mennyiség hozzám is eljuthasson.

Hogy ez csak valami ezoterikus blabla? Lehet! De nekem sokat jelent. És keményen igyekszem hozzászoktatni magam a bőség gondolatához, mert ebben az esetben az ajtók előttem is feltárulhatnak. Én pedig szeretem, ha a lehetőségek előttem is megmutatják magukat.


a képek forrása:
http://metropolita.hu/2008/10/17/imadott-es-elhagyott-noka-martir-jatszma/
e-invest.hu

Tanácstalanul

Napok óta félek, ideges vagyok és tanácstalan. Nem tudom mit tegyek, nem tudom, mire számítsak- szabályosan rettegek egyes pillanatokban, míg a másikban végtelenül felháborodom, és nem tudom, akkor éppen igazam van-e.
Csütörtökön délután osztályfőnöki figyelmeztetővel a tájékoztatójában jött haza a nyolcéves fiam. Történt, hogy tornaórán nem jól végezte el (többedmagával) a tanár által kijelölt feladatot, amit a tanára azzal szankcionált, hogy nem engedte játszani. Erre Riki elég indulatosan reagált, azt mondta: Hülye tesitanár! Amit (ahogy én tudom), akkor maga a nevelő nem is hallott, hanem egy másik kisfiú mondta el az osztályfőnöküknek, hogy mi történt. Aminek a végeredménye aztán a beírás lett.

Megvallom, miután otthon átbeszéltük a történteket, aláírtam a figyelmeztetést, és büntetésül három oldalon keresztül írattam a fiammal, hogy "Nem leszek többé tiszteletlen a tanárommal", én kész voltam továbblépni, de a tornatanár találkozni szeretne velem. És nem tudom belátni, hogy miért.
Tudom, látom, hogy a fiam nem a legügyesebb és legmozgékonyabb mostanában. Én is folyamatosan fáradtnak látom és tudom, hogy hajlamos lustálkodni, ha nincs kellőképpen noszogatva. Azt is látom, hogy tele van feszültséggel, de nem tudom elképzelni, hogy ez milyen eredményre vezethetett, ami miatt a tanár nem elégedett meg a bocsánatkéréssel, a figyelmeztetéssel és az itthoni szankciókkal, hanem másnap szóhoz sem engedte jutni a fiam, és  játszani sem hagyta a többiekkel, hanem leültette többedmagával egy padra.
Elismerem, elfogult vagyok, nem látom a tanár szempontjait. De soha nem tanítottam a gyerekemnek, hogy ne tartsa tiszteletben a tanárait, sőt a tisztelet mindig fontos volt számunkra, a nővérével együtt folyamatosan udvariasságra volt szoktatva, amit általában meg is tartottak. Így nem tudom elképzelni, mire számítsak, mit szeretne rajtam látni a tanár, mit szeretne nekem még ezek után elmondani, és milyen következtetéseket kíván levonni a gyerekem ingerült és nem túl megfontolt viselkedéséből.

A gond az, hogy én is már előre védekezem, igaz, azt azért teszem, mert el sem tudom képzelni, mire számítsak, és előre félek, hogy a gyerekemmel együtt támadás ér. Tudom, hogy ő nevelőként több száz gyereket engedett már ki az életbe, elismerem, hogy tapasztalt és sokat látott emberrel fog összehozni a sors, de csak azt látom magam előtt, ahogy a rosszul viselkedő és rosszul teljesítő tanulóit bünteti. Tehetetlen vagyok, komolyan. Mire számít ő, és főként, mire számítsak én magam?

a kép forrása: dydudu.hu