Hogy legyek jó?

Nem jó nő akarok lenni, arról már letettem, különben is ez a kérdés hamarosan inkább nagylányomat izgathatná (bár ő elég öntörvényű ahhoz, hogy ezt figyelmen kívül hagyja). Nem az irgalmas szamaritánus, mindenkit segítő szent szerepére vágyom, nem vágyom a tökéletességre,  a feltétlen, osztatlan figyelemre, rajongásra (jajj, dehogynem...). Csak arra, hogy mikor a nap végén lehajtom a fejem, érezhessem, hogy megtettem mindenben, amit megtehettem, és ezt kicsit mások is látják.

Most nem vagyok nyugodt. Próbálom elfogadni magam, azt a sok évre elzárkózott, bátortalan, határozatlan, de sokszor forrongó dühtől fűtött embert, aki nem tud elengedni, megbocsátani, néha magasról nem érdekli mások véleménye, mégis mások kritikáitól kap feloldhatatlan görcsöket. De nem tudom- önmagam feltétel nélküli szeretete teljesíthetetlen küldetés számomra. Mert árad felém, hogy amit teszek nem elég, nem jó, nem vagyok jó anya, nem vagyok igazán jó feleség, jó gyereke anyámnak, jó lehetőség a munkáltatók számára, jó felhasználó a szolgáltatók szemében, jó menye az anyósomnak és a és a és a és a és a...

Már hosszú ideje azon töröm a fejem, minek hogyan is felelhetnék meg? Mi is legyen fontos, mit vegyek előre, mi nyugtatna meg- de ebben a képletben számomra annyi az ismeretlen, hogy a megoldása távolabbinak tűnik számomra, mint a Mars.

Jó, hát ez egy panasz. Nyafogok itt, hogy nem tudok megfelelni. Miközben az a kérdés is piszkál, hogy valahol legbelül nem adtam-e fel rég? Nem egyszerűbb-e nekem is a billentyűzetbe sírni a bánatom?  De az a helyzet, hogy félek. Félek, ha nem mondok nemet, a saját életemet teszem tönkre, ha pedig igen, akkor másokét. Meddig tart a lelkiismeret határa? Meddig tarthat a feltétel nélküli hála? Meddig mehetek el mások védelmében és meddig, ha a saját életemről van szó? Lehet elég a segítség, amit másoknak nyújtok, vagy a felelősség örökre az enyém? Ha teljesítek egy kérést az az út vége, vagy csak egy kisujj, ami a Kiapadhatatlan Igények kezéhez tartozik? Mikor leszek jó ember? Lehetek egyáltalán az?

Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy tisztán leírjam, mi bánt! Mert nem akarok másoknak sebet. Lehet, hogy hazug szemét vagyok, mert itt forrongok, ahelyett, hogy jól kikiabálnám a bajom? De vezetne az is bárhová?

Ez a baj. És az, hogy nem látom az utat. És az egyensúlyt. Hogy legyek jó, hogy legyek elég? Lehet ilyen? Létezik, hogy minden kérdéses helyzetben minden fél nyertes legyen és én is nyugodtan alhassam?

Naiv harmincas és a kőkemény valóság

Ez a helyzet. Hiába három gyermek és egy negyedik a pocakban, hiába mindjárt a dupla hármas az éveim számában, hiába anyaság és tudatosság, én már örökre naiv, tágra nyílt szemű, a világra nap-nap után ugyanolyan hévvel rácsodálkozó kislány maradok.

Pedig igyekszem. Azt hiszem :). Nem nézem gyakran a tévét, a hírek szót igyekszem törölni a szótáramból, Abraham-Hicks tanításaival és Napoleon Hill gondolataival ismerkedem, és naponta igyekszem meggyőzni magam arról, hogy a valóság csak úgy létezhet, ha én létezni hagyom, mégis történnek úgymond balesetek. Ilyenkor pedig a valóság arcátlanul benyomja tudatom ajtaját, beárad rajta és hetykén elém áll, mondván: Tessék, most ne vegyél tudomást rólam!

Hiába hiszem, hogy a világomat én alakítom és ismételgetem, hogy minden rendben van benne, ha ennek a világnak sokszor számomra zavarbaejtő, elkeserítő, mondhatni sokkoló részei vannak, amik akkor is itt zakatolnak az elmémben, ha éppen igyekeztem nem figyelni oda rájuk adott pillanatban. Hihetetlen, milyen rövid pillanatok elegendőek ahhoz, hogy valami az ember agyába, neuronjaiba égjen és ne hagyja onnan kigyomlálni magát. Mennyire nem kell részeseinek lenni egy folyamatnak ahhoz, hogy mégis letaglózzon, megragadjon és rabul ejtsen.

Lehet, hogy nem vagyok tudatos- még. Emiatt nem is haragszom magamra. Úton vagyok, de ezek a folyamatok nem máról holnapra zajlanak- és ezt azok tudják a legjobban, akik hozzám képest jóval előrébb járnak adott ösvényen. Amiért értetlen vagyok magammal szemben, az az állandó rácsodálkozás. Hogy képes legyen valami még mindig olyan mértékben meghökkenteni, sokkolni, hogy éjjel felébredve ott lebegjen a szemem előtt. Miért hagyom magam?

Igaz, az engem (minket) körülvevő embereket sem kell félteni. Mintha gyönyörüket lelnék (vagy inkább ne is vonjam ki magam ebből az általános alanyból?) abban, hogy egymás tudomására (és az enyémre) hozzák, hogy bármit is gondolok, az élet, a valóság igenis kemény, kegyetlen, szemét és kínzó. Nem is értem, miért teszik (tesszük) ezt. Miért jó az ismert szülészorvos hibáival traktálni egy várandós anyát? Miért jó filmek fiktív rémtörténeteit kitárgyalva gyönyörködni a másik döbbenetében? Miért kell azzal pofon vágni a másikat, hogy naponta megértetik vele, csak magára számíthat, most és mindörökké, mert lehet felette és mellette állam, kormány, egészségügy és szociális háló, ezekre már nem számíthat? Miért szadizzuk egymást?

Miért kínozzuk tovább a gyötrődőt, hagyjuk magára az elesettet és tapossuk meg az elbukottat? Közben pedig miért hozzuk nyilvánosságra hibáinkat, gyengéinket, miért nem kontrolláljuk annyira magunkat, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk, vagy nem úgy és akkor teszünk.... Miért hisszük, hogy ha már úgyis rossz, akkor azzal használunk, hogy még rosszabbá tesszük? Tényleg ilyen élvezetes a kínzás és az önkínzás? Ennek kell lennie a valóságnak?

Vagy lehet a valóság tényleg az, amit én választok. Még ha hülyén is néznek rám a pozitív szülésélményeimet mesélve, vagy azt látva, hogy egyfajta derűvel jövök és megyek, és senkinek el nem árulom, éppen, mi foglalkoztat, milyen kérdés sürget, hogy megoldására találjak. Lehet a valóság az, hogy a világon minden rendben van. Az élet nyugodt mederben folyik, ami megoldást igényel megoldást kap, ami szeretetet igényel szeretetet kap, a dolgok a maguk természetességében történnek, mert én ezt akarom látni, ezzel érem el azt, hogy a jó dolgok megtaláljanak.

Más pedig alkossa meg a saját valóságát, és ha találkozunk valahol csak vigye magával tovább.

Tíz út önmagad szeretetéhez

Tavaly Karácsonyra megleptem magam egy könyvvel, amiről talán egy női magazinban olvastam nem sokkal előtte. Jó ideig várta a könyvespolcon, hogy komolyabban belemélyedjek, valahogy meg kellett érnem rá, és az életemnek is el kellett jutnia odáig, hogy ismerni akarjam, amiről szól.

Louise L. Hay: Az erő benned van című könyvéről van szó. Sokan ismerhetik már, főleg olyan emberek, akik szükségét látják önmaguk, világképük, önképük komolyabb átértékelésének, akik úgy érzik, felelősséget képesek és akarnak vállalni a gondolkodásmódjukért, a környezetükhöz, múltjukhoz, jövőjükhöz fűződő viszonyukért.

Az olvasással néha lassan, néha nagy sebességgel haladok, de érzem, képes vagyok az írónő gondolataira hangolódni, amit ír és ahogy azt nagymértékben magaménak érzem, ezáltal könnyebben befogadom, elfogadom, átgondolom és alkalmazom. Főként, mert én is érzem, az életem nem mehet úgy, hogy folyamatosan neheztelek magamra a múlt és jelen hibáiért, hogy önkifejezésem eszköze az agresszió, hogy cselekedeteimért naponta gyűlölök magamra nézni a tükörben. Hogyan is élhetnék jó viszonyban másokkal és fogadhatom el őket, ha magammal nem vagyok képes zöld ágra vergődni, hogyan érezhetek örömöt mások sikere és boldogulása miatt, ha nem engedem meg magamnak a sikert, ha nem hiszem el,hogy életem pozitív változásaira nem csupán képes, de méltó is vagyok?

Mindenképpen olvasásra ajánlom a könyvet, átgondolásra a benne feltett kérdéseket és napi ismétlésre a leírt megerősítéseket, hátha tényleg el lehet jutni abba a pontba, ahol a "Megérdemlem a jót, biztonságot, jól-létet és jólétet" típusú mondatok után már nem támad ingerünk felpofozni magunkat, amiért ilyen sületlen gondolatokra ragadtattunk. Hátha képesek vagyunk agyunkat, amit én személy szerint lassan testünk legizmosabb és legedzhetőbb szervének tekintek, olyan üzemmódba állítani, amelyben minden egyes rezdülésére a könyvben is említett Mr. Kétely sarkára lép és csendben a sarokba penderíti, hogy továbbléphessünk, megbocsájthassunk, elfelejtsünk és elengedjünk mindent, ami boldogulásunk gátja lehet.

A sok, szerintem hasznos gondolat közül, ízelítőként szerepeljen itt konkrétan tíz tanács, elolvasásra, meggondolásra, ha kell kételkedésre, de mindenképpen gazdagodásra, segítségül, hogy magunkat is szerethessük- mert általa lesz könnyebb aztán megszeretni másokat.

1. Ne becsméreld magad!- Ha elhitetjük magunkkal, hogy jók vagyunk, bármi történjék is, könnyen tudunk változtatni az életünkön. Akkor ütközünk a legtöbb nehézségbe, amikor hibát keresünk magunkban.
2. Hagyj fel önmagad riogatásával!- Sokunkat ijesztő gondolatok tartanak rettegésben, és sötétebbnek látjuk a dolgokat, mint amilyenek. Ha azt tapasztalod, hogy folyton egy negatív képzet vagy egy szorongató helyzet jár a fejedben, helyettesítsd azt egy számodra kellemes képpel.
3. Légy gyöngéd, kedves és türelmes magadhoz!- A türelmetlenség ellenszegülés a tanulásnak. Anélkül akarjuk megkapni a válaszokat, hogy megtanulnánk a leckét vagy megtennénk a szükséges lépéseket. Nem fogjuk megszeretni magunkat egyik napról a másikra, de mindennap egy kicsit jobban szerethetjük magunkat.
4. Tanulj meg gyöngéden bánni elméddel! - Akkor bánunk jól magunkkal, ha nem hibáztatjuk, kárhoztatjuk, büntetjük és gyötörjük magunkat.
5. Dicsérd magad!- A kritika letöri az önbizalmat, míg a dicséret szárnyakat ad neki. Becsüld saját erődet, lényed isteni részét. Fogadd akkor is kegyesen a jót, ha úgy érzed, nem illet meg.
6. Ha szereted önmagad, jót akarsz magadnak.- Fordulj barátaidhoz és engedd, hogy segítsenek. Akkor vagy igazán erős, ha mersz segítséget kérni, amikor szükséged van arra.
7. Szeresd rossz tulajdonságaidat!- Ezek is a te teremtményeid, ahogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk. Te is, én is döntöttünk már rosszul, s ha kitartóan büntetjük ezért magunkat, idővel úgy hozzászokunk, hogy nagyon nehéz lesz megválni tőle, és jobb döntéseket hoznunk.
8. Viseld gondját a  testednek!- Tekintsd szép háznak, amely egy darabig otthont ad neked.
9. Nagyon fontosak a tükör előtt végzett gyakorlatok. - A tükör előtti munkát sokféleképp végezhetjük. Nekem például minden reggel első dolgom a tükörbe nézni, és kijelenteni: "Szeretlek. Mit tehetek ma érted? Hogyan tehetnélek boldoggá?" Figyelj a belső hangodra és kövesd utasításait. A tükör előtt meg is bocsáthatsz. Bocsáss meg magadnak és bocsáss meg másoknak. 
10. Szeresd önmagadat most- ne várd, hogy az érzés önmagától jöjjön. Már csak megszokásból vagy elégedetlen magaddal. Ha elégedett tudsz lenni magaddal, ha szeretni és becsülni tudod önmagadat most, akkor, amint valami jó történik veled, képes leszel élvezni azt. Ha egyszer megtanulod szeretni önmagadat, a többi embert is szereted és elfogadod.

(Végül szeretném, ha értenéd, ezek a gondolatok nem kioktatásul kerültek ide. Magam is úton vagyok, azon dolgozom, hogy tisztába kerülhessek mindazzal, aki vagyok és végre megértessem magammal, mindaz, amit történik velem nem feltétlenül az életben elkövetett hibáim végtelen halmaza. Az egyes pontok után fűzött gondolatok mind Louise L. Hay: Az erő benned van című könyvéből származnak, de megfogtak és úgy gondolom, méltón kiegészítik és segítenek megérteni azt a tíz utat, ami magunktól visz magunk felé.)

Ajtók

Tegnap este láttam egy filmet Tample Grandinról, egy számomra teljesen ismeretlen emberről. Mezőgazdasági eszközöket tervezett, és sokat küzdött azért, hogy az állattenyésztés "emberségesebb" legyen. Nem szeretnék belemélyülni a történetbe, de érdemes szem előtt tartani, hogy Tample több szempontból is hátrányos helyzetből indult neki az életnek. Nemcsak azért, mert nőként igyekezett érvényesülni és nézeteinek elismerést, érvényt szerezni egy nagyon férfias területen, de betegsége miatt is (Asperger-szindróma, az autizmus egyik fajtája), ami eleve nehezebbé tette számára a kommunikációt, az önkifejezést.

Az ő történetéből maradt meg bennem az ajtó, mint szimbólum. Jele az újnak, az ismeretlen felé nyitásnak, jele a bátorságnak, amivel belevágunk valami olyanba, amit eddig nem mertünk, nem próbáltunk. "Az ajtó kinyílt és én beléptem rajta"- hasonló mondat hangzik el a filmben több esetben is a főszereplőt alakító Claire Danes-től. Pedig belépni még átlagemberként sem egyszerű, egy ajtó még azt is könnyen megállásra kényszeríti, aki szabadabban képes kifejezni magát, közvetlenebbül teremthet kapcsolatot a környezetével.

Mindenhol ajtók vannak. Ha hagyjuk megállítanak, elgondolkodásra kényszerítenek, visszafordítanak, de ha úgy döntünk, tovább engednek, új irányokat tárnak fel előttünk, elzárják, amit nem látnánk és látni engedik, ami fontos számunkra. Csak mi dönthetjük el, hogy van-e bátorságunk lenyomni a kilincset és szembenézni azzal, ami odaát vár ránk.

Talán azt sem gondolnánk, milyen egyszerű egyes ajtókat megnyitni. Mennyire nem múlik máson, mint rajtunk, hogy utunk szabadon folyhat-e tovább a fénybe, melegbe, új irányba, az áhított célok felé, vagy megállásra kényszerülünk. Hihetetlennek tűnhet, hogy már a szándék, az akarat, a figyelem, a koncentrálás milyen hatással lehet az előttünk feszülő élettelen fadarabra!

Ne higgy nekem, nem akarlak okosabbá tenni! De amit az ajtókról írok az velem történik- folyamatosan. Legszemléletesebb példa erre a terhességem, amit el sem tudtam képzelni, miért kaptam a sorstól. Amivel kapcsolatban jó ideig a tehetetlenség és a bizonytalanság uralkodott rajtam. Mert döntenem kellett, felelősséget vállalnom és választanom, ha úgy tetszik két ajtó között. Míg ott álltam bizonytalanul és legszívesebben messzire dobtam volna a nyomasztó lelki terhet, a folytatás rejtve maradt előttem. Csak topogtam és forogtam és rágtam magam.
Majd eldöntöttem, hogy felvállalok egy utat. Fel mertem emelni a kezem, hogy belökjem az egyik ajtót, és azt mondtam, innentől már a választott úton maradok. Erre pedig a világ is reagált. Elfogadta a döntésem és adta a következő követ a "sárga köves úton". Ami mellett elkezdtek gyűlni a mosolyok, a pozitív visszajelzések. Néhány feltett és fel nem tett kérdésre bátorító válaszok születtek, lehetőségek kezdtek kirajzolódni.


Nem történt csoda. Egy elhatározás kellett. Utána, mintha a világ is erre várt volna, valahogy megszaporodtak a kellemes benyomások. Éreztem a telefonban a családsegítő hölgy örömét, egy elvileg előjegyzés alapján történő vizsgálat az elhatározásomtól két órán belül lezajlott, mindenki, akinek az életére hatással volt jól fogadta, hogy egy új élet van készülőben, aki annak megélésére esélyt is kapott.

Erről szólt, döntésről, vállalásról, felelősségről. Arról, hogy elhiggyem, ha első megközelítésben hibáztam is, akkor és ott azt tettem, ami abban a helyzetben, azzal a tudással, az életem akkori állapotában tőlem a legjobb volt. Hiszem, hogy erre (és nem többre) a jövőben is képes leszek, és életem minden előszobájában a megfelelő ajtó felé fordulok.

Gyónás

Néha történnek dolgok, amelyeket az ember nem hogy megérteni, de józan ésszel felfogni sem képes, és nem bírja belátni, hiába is töri a fejét, hogy mi idézte elő a történéseket, mi is volt a mozzanat, aminek kihatásaként az élete ismét új irányt vett. Ahogy első "olvasatra" a helyzet tanulsága sem tűnik könnyen felfoghatónak, érthetetlen, hogy mit akar a Sors, vagy Élet, vagy akármilyen nevezetű irányító megmutatni, megtanítani az embernek. Csak éled az életed, csak vakon úgy gondolod, kellő figyelemmel és hatalommal bírsz felette, irányítod, kézben tartod, csak azt csinálod, amit eddig is, hogy egyszer eljöjjön egy este és remegő gyomorral, az értetlenségtől kótyagos fejjel belásd, valahol gyenge voltál, figyelmetlen, hanyag és felelőtlen és bár van választásod a történtek után, nem tudod, hosszú távon mi a jobb, mi az a döntés, amelyik helyes is és te sem bánod majd.

Ismersz valahonnan, már tudod is, miről beszélek. Lehet, hogy nem is érted, miért okoz ez nekem gondot, miért ébredek néha elkeseredve, vagy csap belém a felismerés, mint a villám. Lehet, hogy fel sem foghatod, miért okoz nekem ekkora problémát a gondolat, hogy ismét gyereket várok, immáron negyedszer, mikor az élet maga a csoda.

De engem mégiscsak megállásra kényszerített a tény. Mert nem értettem, hogyan történhetett. Magyarázhatom én itt a bizonyítványom, hiszi a piszi, hogy úgy tudtam, kellően elővigyázatos voltam, mikor a száraz tények ellenem beszélnek. Növekszik bennem valaki, akire már egyáltalán nem számítottam, aki még a jövendőbeli nővérkéjénél is nagyobb meglepetést okozott nekem a létezésével. és aki ellen annyira ágált a tudatom, hogy inkább bele sem gondoltam, mekkora és milyen lehet, mert nem akartam semmit érezni iránta. Szerettem volna, hogy ne legyen. Szakadjon ki a testemből és hagyjon élni, fejeződjenek be a folyamatos hányingerrel töltött napok, érjen véget az érdektelenség, amit hetek óta éreztem, lehessek újra energikus, vidám.

Vess rám követ- elindultam, hogy elvetetem. A terhesség tényét véglegességgel megállapító orvosi vizsgálaton kijelentettem, hogy nem akarom őt, annak ellenére sem, hogy addigra már csaknem a tizedik héten tartottam. Nem lettem népszerű azon a napon. Éreztem, hogy pontosan olyan felelőtlen embernek tartanak, amilyennek én gondoltam magam, a tényleg váratlan terhességem miatt, éreztem, hogy neheztelnek rám, amiért ilyen egyszerűen ki merem jelenteni, hogy egy élet végét kívánom. Letörten mentem át az ultrahang vizsgálóba, ahol halk szavú orvos várt, és érzelemmentes hangon kérdezte, hogy el akarom-e vetetni a képernyőn látható kis foltocskát. De a halk szavak, az érzelemmentesség akkor és ott nagyon jól esett. Nem láttatta, éreztette, hogy mit gondol, mennyire érti meg, hogy három gyerek után nem akarok egy negyediket is, csak elvégezte a vizsgálatot, megmérte a kis babszemet és megállapította a korát.

Mire ehhez a vizsgálathoz eljutottam, már a Családvédelmi szolgálathoz is kaptam időpontot. A telefonban hallható hang sem tükrözött ítéletet, de bennem azért már alakult az önvád. A figyelmetlenségért, a döntésért, a múltért és jövőért, a személyiségemért, a tévedéseimért.

Néhány napig úgy gondoltam, egyenes úton haladok. Barátnőmmel már korábban megosztottam a helyzetem, a gondolataimat, a terveimet és olyan mértékben mellettem állt mindenben - szigorúan emlékeztetve, hogy két választásom is van -, hogy általa is erősebbnek érezhettem magam. Úgy éreztem, tudtam, hogy mi vár rám, láttam magam előtt egy következő lépést és a rövidtávú jövőt. Már láttam magam a kórházban, képzeletben ott feküdtem az ágyon, altatás előtt, felpolcolt lábakkal.


Aztán jött egy szombat délután. Ritka alkalom kettesben a férjemmel. S ahogy az már köztünk ilyenkor megszokott,  erről is beszélgethettünk. Arról, hogy szeretném, ha minden olajozottan menne, ha a szükséges intézendőket időben letudhatnám, és minden rendben lenne. Ezekbe a tervekbe szinte tudatlanul úsztak be egy másik választási lehetőség képei. Kérdések és válaszok arra vonatkozóan, hogy mi történne, ha mégsem... Ha vállat vonnánk és nem érdekelne, hogy ki, mit gondol a mi négy gyerekünkről, ha nem adnánk meg magunkat a tehetetlenségnek és igenis felkészülnénk, kellően átalakítanánk ismét az életünket és helyet biztosítanánk benne egy váratlan, de attól még kedves vendégnek.

Kimondatott- a baba megmarad. Ott lakik, még akkor is, ha nem értjük, hogyan, de tudjuk, lesz helye. Tudunk álmodozni róla, ahogy a végrehajtandó változásokról, a megtételre váró kisebb nagyobb lépésekről. TUDUNK TERVEZNI, és talán hihetetlen, de ettől még én is máshogy érzem magam. Mintha ez lett volna az a lépés, a terhességmegszakítással szemben, amelynek van folytatása. Mintha az abortusz után az üresség várt volna rám. Vagy más, már nem tudom, és nem is fogom megtudni. Mert Ő, aki még csak alig néhány centit kér a testemből, de hamarosan jó részét uralni fogja, egyelőre ott marad, ahol van, a hasamban.

képek forrása:
http://picuri.blog.hu/2007/09/09/homerozes_ovulacios_teszt_es_a_csoda
http://www.gyermekevek.hu/cikk/a_terhessegi_teszt_eredmenye_sokszor_csaloka

A mártírok kora véget ért

Az utóbbi néhány hónapban ha lehet, még mélyebbre kerültem a saját pénzügyi csapdámba, mint ezelőtt. De nem hibáztatok senkit emiatt, mert ami a számláimmal történik az kitűnő példája annak, hogy jelenlegi helyzetünk régebbi cselekedeteink (gondolataink, mulasztásaink) eredménye. Mi több, ez a bejegyzés sem a "nyomorom" kitárgyalására született: igaz, sokszor érzem azt, hogy igenis rossz nekem, de ez az állapot valami sokkal fontosabbra is megtanított.

Arra, amit másoknak már jó ideje szajkózom: Nem kell mártírnak lennem!

Már jó ideje olvasom azokat a blogokat, könyveket, írásokat, amelyek célja a pénzügyi intelligencia kialakítása, de még láthatóan nem ért meg bennem ezeknek a gondolatoknak a gyümölcse. Eddig ugyanis az egyik legegyszerűbb tétellel sem tudtam mit kezdeni, történetesen pedig azzal, hogy ha pénzhez jutok, először magamnak fizessek!

Fizess magadnak! Úgy gondoltam, mindig is ezt tettem! Fizettem és amit fizettem az rögtön tovább is adtam, nem tettem el, nem képeztem tartalékot, nem tettem félre- elrendeztem belőle ilyen és olyan csekkeket és közben csak azt vettem észre, hogy a pénzügyi terveim és az álmaim rendre füstbe mennek. Jöhetett Gyes, családi pótlék, férjem fizetése, ilyen extra, olyan extra bevétel, a számla volt az első én pedig a sor végén kullogva hümmögtem, hogy mások már megint mit vettek maguknak csak úgy, nekem meg nem jut semmire.

De aztán rájöttem valamire: rám is tökéletesen igaz, hogy SENKI NEM FOG AZÉRT TISZTELNI ÉS BECSÜLNI, HA FELADOM AZ ÁLMAIMAT ÉS MEGADVA MAGAM AZ ÁLTALAM VÉLT "SORS"-NAK JÁTSZOM A MÁRTÍRT!  Mártírokra semmi szükség, és ha nem vagyok boldog és elégedett, azzal nem teszek jót senkivel.

Bár jól látom, hogy ez az út nem túl sima és könnyen járható, kemény áldozatokkal és nagyon sok gondolkodással jár, de úgy érzem, hosszabb távon bőven meg fogja érni, ha a számomra fontos dolgokat szem  előtt tartva szervezem a pénzügyeket, és a józan ész határain belül megengedem végre magamnak azt, amit eddig nem mertem. Nem vezérelhet tovább a hiáyngondolkodás, hiszen a világban rendelkezésre álló pénz mennyisége van annyira  végtelen, hogy nekem is jusson, amennyire szükségem van és amennyit álmodni merek magamnak, és a hiányra történő koncentrálás csak megakadályozza, hogy ez a mennyiség hozzám is eljuthasson.

Hogy ez csak valami ezoterikus blabla? Lehet! De nekem sokat jelent. És keményen igyekszem hozzászoktatni magam a bőség gondolatához, mert ebben az esetben az ajtók előttem is feltárulhatnak. Én pedig szeretem, ha a lehetőségek előttem is megmutatják magukat.


a képek forrása:
http://metropolita.hu/2008/10/17/imadott-es-elhagyott-noka-martir-jatszma/
e-invest.hu

Tanácstalanul

Napok óta félek, ideges vagyok és tanácstalan. Nem tudom mit tegyek, nem tudom, mire számítsak- szabályosan rettegek egyes pillanatokban, míg a másikban végtelenül felháborodom, és nem tudom, akkor éppen igazam van-e.
Csütörtökön délután osztályfőnöki figyelmeztetővel a tájékoztatójában jött haza a nyolcéves fiam. Történt, hogy tornaórán nem jól végezte el (többedmagával) a tanár által kijelölt feladatot, amit a tanára azzal szankcionált, hogy nem engedte játszani. Erre Riki elég indulatosan reagált, azt mondta: Hülye tesitanár! Amit (ahogy én tudom), akkor maga a nevelő nem is hallott, hanem egy másik kisfiú mondta el az osztályfőnöküknek, hogy mi történt. Aminek a végeredménye aztán a beírás lett.

Megvallom, miután otthon átbeszéltük a történteket, aláírtam a figyelmeztetést, és büntetésül három oldalon keresztül írattam a fiammal, hogy "Nem leszek többé tiszteletlen a tanárommal", én kész voltam továbblépni, de a tornatanár találkozni szeretne velem. És nem tudom belátni, hogy miért.
Tudom, látom, hogy a fiam nem a legügyesebb és legmozgékonyabb mostanában. Én is folyamatosan fáradtnak látom és tudom, hogy hajlamos lustálkodni, ha nincs kellőképpen noszogatva. Azt is látom, hogy tele van feszültséggel, de nem tudom elképzelni, hogy ez milyen eredményre vezethetett, ami miatt a tanár nem elégedett meg a bocsánatkéréssel, a figyelmeztetéssel és az itthoni szankciókkal, hanem másnap szóhoz sem engedte jutni a fiam, és  játszani sem hagyta a többiekkel, hanem leültette többedmagával egy padra.
Elismerem, elfogult vagyok, nem látom a tanár szempontjait. De soha nem tanítottam a gyerekemnek, hogy ne tartsa tiszteletben a tanárait, sőt a tisztelet mindig fontos volt számunkra, a nővérével együtt folyamatosan udvariasságra volt szoktatva, amit általában meg is tartottak. Így nem tudom elképzelni, mire számítsak, mit szeretne rajtam látni a tanár, mit szeretne nekem még ezek után elmondani, és milyen következtetéseket kíván levonni a gyerekem ingerült és nem túl megfontolt viselkedéséből.

A gond az, hogy én is már előre védekezem, igaz, azt azért teszem, mert el sem tudom képzelni, mire számítsak, és előre félek, hogy a gyerekemmel együtt támadás ér. Tudom, hogy ő nevelőként több száz gyereket engedett már ki az életbe, elismerem, hogy tapasztalt és sokat látott emberrel fog összehozni a sors, de csak azt látom magam előtt, ahogy a rosszul viselkedő és rosszul teljesítő tanulóit bünteti. Tehetetlen vagyok, komolyan. Mire számít ő, és főként, mire számítsak én magam?

a kép forrása: dydudu.hu